Végre!

Most nem az időjárásra gondolok elsősorban, bár már az is nagyszerű, hogy nem kell igazán fagyoskodni, hanem itt a tavasz minden szépségével, kiszámíthatatlanságával együtt. Konkrétan az van most a fejemben, hogy megosszam azt a pompás hírt, hogy már tudom Réka babámat kendőben hordozni! Hipp-hipp, hurrá! :)

Ez úgy kezdődött, hogy kislányomról két naposan azt mondta az egyik csecsemős nővér: „Anyuka! A maga lánya akaratos, nem szeret hason feküdni.” Ez később is megmaradt, mert amikor kendőbe raktam, ételen sírásba kezdett. A címbeli jégtörés pedig kb. 2-3 hete következett be, amikoris egyik reggel azzal keltem, hogy ma újra teszünk egy próbát... Megint sírás, de gondoltam, lehet, hogy az új cipőcske nincs jól ráadva. És bejött... Azon a napon mentünk egy kört a Ligetben, akkor már babakocsi nélkül! :) Kalapált a szívem, de nem lett belőle sírás-rívás, pedig tartottam tőle, hogy izgatottságomat érezve nehogy eltörjön a mécses. Hát nem tört el! Végre!

Múlt kedden pedig már gyakorlott kendőzősként bementünk a közeli gyógyszertárba (első fogyasztói társadalmi közös akciónk), amiről később kiderült, hogy az új gyermekgondozónkat is magában rejti. Nem is emiatt volt jelentősége számomra annak a napnak, hanem sokkal inkább azért, mert akkor rájöttem, hogy KENDŐZNI FONTOS! Sokkal jobb hatással van a babámra, nagyobb biztonságot tudok nyújtani neki egy kendővel, mint azzal, ha a babakocsijában tolom. Amikor kijöttünk a gyógyszertárból és elindultunk visszafelé, az új otthonunk felé, akkor Picur elkapta az ujjamat és nem engedte el. Ez biztonságot adott neki. Láttam rajta. Egy babakocsiban (főleg ami előre néz és nem engem lát benne) nem tudom ezt megadni neki! Igazság szerint korábban észre sem vettem azt, amikor ilyen igénye volt Manómnak. Ez egy ütős érv számomra, hogy ezután is hordozzam, és elől hordozzam, bár már a kritikus értékeket kezdjük feszegetni (4 hónap vagy 6 kg). Réka már 4,5 hónapos és lassan 6,5 kilogramm, így megterheli a nem olyan régen életet adó szervezetemet, de sebaj! Akkor majd hordozom oldalt vagy háton, de addig is még húzom az időt, azt hiszem... Már csak azért is, mert múlt pénteken történt egy számomra kisebb csodának minősülő esemény: baba-lányom séta és kendőzés közben elaludt ÉS A MELLKASOMRA HAJTOTTA A FEJECSKÉJÉT. Ez azért számít akkora csodának, mert születésének napja óta (akkor még Apa mellkasán gyorsan szundított egy nagyot, miután megtömte a pocóját) nem tűrte, hogy a pocakjához érjen bármi is, vagy bárki is. És akkor ott, pénteken kb. egy jó órácskát szundított rajtam a kicsi csöppem. Kerültem is a zajongó embertömeget, dúdoltam neki, hogy érezhesse, pocakon lenni jó. És akkor és ott történhetett valami ... (mintha a bennem lakó Anyuka megérezte volna) Picurkámban valami megoldódott. Talán a szülés végkimenetele volt számára ijesztő – ő már be volt állva, hüvelyi szülésre készen, amikoris úgy döntöttünk császár lesz a vége, és Őt csak úgy kikapták belőlem, vagy csak egyszerűen a puffadt pocak okozta kellemetlenségeket nem viselte jól hasonfekvés közben. Nem tudom, de remélem, ez egy végleges állapot lesz már ezután! Én legalábbis ezen vagyok. :)

Azóta (tegnap és ma is) feltűnt, hogy gyermekem napközben néha rám hajtja a fejét, ahogy kézbe veszem. Ezt egyértelműen a kendőzésnek tulajdonítom, úgyhogy mindenkit csak bíztatni tudok arra, hogy használja ki a kendőzés nyújtotta lehetőségeket és élvezze az előnyeit! (Van egy-két dolog, amit be kell tartani, erről érdemes tájékozódi előtte.)

HAJRÁ! KENDŐRE FEL!

Üdv:

Gizus

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.